Hatalmi játszmák 2. [2/3]

- Remélem, tisztában vagy vele, hogy szét foglak tépni ezért! 

- Mi van? – kezdtem kapálózni minden erőmmel.

- Darabokra foglak szedni! – motyogta maga elé.

- Ji Min? – suttogtam erőtlenül elhaló hangon… kezdtem tényleg félni. 

***

Az ágya sokkal keményebbnek tűnt, mint máskor. Talán csak azért, mert még sosem éreztem magam olyan kényelmetlenül rajta, mint akkor; vagy talán azért, mert olyan erővel dobott rá, mintha direkt fájdalmat akart volna okozni nekem. Ijedten figyeltem Ji Min mozdulatait: amint fáradt sóhajt hallatva körkörösen megmozgatta a fejét, amint felhúzta a sötét, hosszú ujjú pólóját egészen a könyökéig. 

- Mire készülsz? – sziszegtem – Meg akarsz verni? – nyelnem kellett egyet. Ji Min dühösen csillogó szemei félelmetesek voltak, s az a sokatmondó mosoly, ami kiült az arcára végfagyasztó. Lassan kezdte el kioldani az övét, amit végül a kézfejére csavart néhány mozdulattal. 

- Ji Min? 

- Tetszik, hogy ennyire félsz… de talán ezt még tudom überelni. – vigyorgott, s közelebb lépett hozzám. Minden erőmmel azon voltam, hogy beleolvadjak az ágya támlájába, de ő csak egy könnyed mozdulattal a csuklóm köré tekerte az övét, s a rácsokhoz erősítette. Mielőtt ellépett volna tőlem, mélyen belenézett a szemembe. A tekintete semmi jót nem ígért, én pedig amint tudtam elkaptam róla a pilláimat. Ji Min megőrült, ehhez kétség sem férhetett, de akkor vált ez számomra készpénzzé, amikor valahonnan egy sálat vett elő, s hurkot kötött rá. A mellkasom gyorsan emelkedett, hogy aztán ugyanolyan hirtelen süllyedjen vissza. A szemembe könnyek gyűltek. A számra kellett harapnom, hogy elfojtsam az életemért való esdeklést. 

- Nézz rám! – suttogta, s én azon nyomban a szemeibe kapaszkodtam. Csak halványan láttam a kellemes barnaság mögötti mosolyt, s ez valamiért megnyugtatott. Nem bántam, mikor az ujjait a nyakamra kulcsolta… Lehunytam a szemem. – Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék megölni téged? – A hangja bekúszott a fejembe, az ajkai ott játszottak a fülem mellett, szerettem volna felpislákolni rá, de elvette a látásom a hosszú sállal. Végignyalt a nyakamon egészen a hófehér vállamig. Kegyetlenült vájta bele a fogait a szabad bőrfelületbe. A kezeivel pedig a ruhám dekoltázsát kezdte végigtapogatni. 

- Nem szabadna ilyen felsőben kimenned az utcára… 

- Ji Min… – sóhajtottam a nevét, ahogy megéreztem a fehér, feszes anyag alatt a kezét. Erőteljesen szaggatta le rólam a felsőt, hogy aztán az ajkaival tapadjon a kebleimre. Felszisszentem. A fogai kíméletlenül csipkedték a bőröm, szerettem volna elhúzódni, vagy ellökni magamtól, de tisztában voltam vele, hogy ezzel büntetett. Fájdalmat kívánt okozni, be akarta bizonyítani, hogy az övé vagyok. Éreztem a bőrömön, hogy a foltokat újabbak követik. Vörös, lila, zöld… legalábbis akkor így gondoltam.

Ji Min lehelete perzselte a bőrömet, az érintése végigkúszott a testemen. Néha komolyan nem bírtam elképzelni, hogy képes annyira gyorsan mozogni. Az egyik pillanatban még a melleimnél matatott, a következőben pedig a bugyimat húzta le, noha a harangszerű szoknyám továbbra is takarta a lábaimat. Forró bizsergés futott végig a testemen, ahogy megéreztem Ji Min leheletét a belsőcombomon. Édes sóhajokkal csókolta végig a bőröm, az orrát végighúzta a felületen. Megremegtem, ahogy éhes fogaival is megkarcolta az érzékeny területet. Kutakodó nyelve egyre feljebb haladt, s az én hangom egyre inkább betöltötte a szobát. 

- Ji Min. – nyögtem elhaló hangon, s próbáltam úgy helyezkedni, hogy az ajkai könnyedén elérhessék a céljukat.

- Azt gondolod, hogy megérdemled? – somolygott Ji Min immár a fülembe. 

- Ne legyél már pöcs! – Fogalmam sem volt, hogy tudtam épkézláb mondatot kinyögni, mindenesetre éreztem, ahogy Ji Min erőteljesen megmarkolja a fenekem, hogy a lábaim közé helyezkedhessen. 

- Szóval nyaljalak ki, noha te képes voltál egy másik faszival enyelegni? – Felszisszentem, ahogy megéreztem a fogait a bőrömön. – Tövig kéne nyomnom a farkamat a szádba aztán véresre kefélni… 

- Ji Min… 

- Mi van? – dühösen csengett a hangja. 

- Szeretnélek, megérinteni… – A szuszogása nyugodtabb hangsúlyt vett fel. A tenyere a bőrömre siklott, de már nem éreztem, hogy fájdalmat akarna okozni. 

- Az a rohadt nagy mákod, hogy szeretlek. – csókolt bele a nyakamba. – De most akkor is büntiben vagy. – adta tudtomra és lekászálódott rólam. Furcsa érzés volt a bőrömön érezni a levegő heves áramlását. – Ráadásul le is seggfejeztél, meg mit tudom én még miket mondtál rám… szóval... – A hangja ismét a fülemet simogatta – Most úgy csinálom, hogy nekem jó legyen. 

Tényleg úgy csinálta, hogy neki legyen jó. A teste kegyetlenül csapódott az enyémnek, s úgy csúszkált a vázamon, mintha csiszolópapírral simogatnának. A fogai tovább színezték a hófehér, porcelánfelületet, márványmintát alkotva a bőrömre. Rohamléptekkel haladt, hogy aztán csigalassúsággal csillapítsa a vágyát. A sóhajai behálózták a szobát nehéz, lucskos szimfóniává varázsolva az én nyögéseimet. Annyira vágytam a pulzáló bőrére az ujjaim alatt, arra, hogy végigsimítsam a tetoválása vonalát, hogy érezzem, ahogy megremeg a teste az érintésem nyomán. Csókolni akartam, a hajába túrni, végighúzni a körmömet a hátán… viszonozni mindazt, amit ő adott nekem. 

- Szedd már le ezt a szart! – rángattam meg a kezem. Ji Min már visszaadta a látásom, sőt egy takarót is dobott rám, viszont a karjaimat még mindig satuban tartotta az öve. Ji Min friss volt a hűsítő zuhany után… a hajából még apró cseppekben hullottak alá a vízkristályok. 

- De olyan szép látványt nyújtasz így… 

- El bírom képzelni. – forgattam meg a szemem. Megilletődtem, ahogy komoly tekintettel mellém ült. Az ujjaival végigszántotta az arcomat, simogatta a nyakam, a tarkómnál összefutó hajszálakhoz nyúlt, s közelebb húzott magához. Szívbemarkoló volt a csók, amit akkor kaptam. Lágy, finom, gyengéd és varázslatos. 

- Ez? – suttogtam az ajkaira, mikor elvált tőlem. 

- Csak azért kaptad, mert minden pöcsségem ellenére is szeretsz. 

- Cö! – fordítottam el róla a tekintetem, noha éreztem az orrát befúródni a hajszálaim közé, a szabadság laza érzése pedig a kezemen is végigszaladt. – Rohadt szemét tudsz lenni! – ütöttem bele a mellkasába, noha az elernyedt végtagjaim aligha voltak képesek fájdalmat okozni neki. – Ez baromira nem volt fair. 

- Miért talán nem érdemelted meg? Az a csávó teljesen végigtapizott! Miért nem lökted el magadtól? – Képtelen voltam válaszolni a kérdésére. – Még szerencsétlen Tae Hyung-ot is ott hagytam részegen, szétcsúszva.

- Igen, szegény Tae Hyung. – ironizáltam. 

Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakpárkányon, ütemes hangjuk bekúszott a fülembe, álmos, szürke várost varázsolva az álmaimba. Mindent átfestett az egyhangúság áttetsző köntöse, s míg én a pilláimat próbáltam emelgetni, magamra erőltetve az éberséget, addig az őszi eső bódító, bágyadt csendességgel mosta a kinti házakat. Teljesen rám volt csavarodva a takaró, próbáltam kitekerőzni belőle, de akkor még lehetetlen küldetésnek tűnt. Kellett néhány perc, mire rájöttem, hogy a vörös folt, amit a szemem egyik sarkából fedeztem fel, nem a lepedő mintája, hanem valamiféle kitüremkedés, de csak néhány pislogás után fogtam fel, hogy egy szál rózsa néz velem farkasszemet… no meg egy cetli. Ji Min kacskaringós betűivel, amiben éppen szabadkozik… Hát persze, a hülye diri, a hülye villásreggelijeivel, meg a hülye pöccsel, aki képes volt szombaton lelépni, hogy hülye iskolai faszságokról tárgyaljon. A kis levélkét dühösen gyűrtem össze, hogy aztán száműzzem az ágyból, ha már beszennyezte azt, és a rózsával sem óhajtottam kedvesebben bánni. Viszont, amint kimásztam a hálószobából, észre kellett vennem, hogy Ji Min nem egyetlen szál vörös rózsát állított a megbékítésem hadseregébe, hanem egy vázányit. Egy mosoly húzódott végig az arcomon, a kellemes melegség pedig szétáradt a testemben. Csak a másodpercek törtrésze kellett, hogy eszembe jussanak Hye Sun szavai… Még hogy Ji Min megpuhít engem!? Egy frászt! A kezemben lévő virágot dühösen vágtam le a padlóra, majd elindultam a fürdőszoba irányába. 

A víz békés, meleg hullámokban simított végig a testemen. Fáradt tagjaimnak jól esett a forró fürdő, a lelkemet pedig megnyugtatta a rózsa kellemes illata, ami betöltötte a szobát. Andalítónak hatottak a csendes zajok, amiket a szél kintről be-besúgott az ablakon keresztül. A szemeimet lehunyva adtam át magam a nyugodt semmittevésnek. Már éppen elbóbiskoltam volna, mikor hirtelen, agresszív sugarakat lövellve kivágódott az ajtó. 

- So Min! – Ji Min sipító hangját két év alatt sem voltam képes megszokni. Csak az egyik szememmel pislogtam rá kérdőn és dühösen. Egyáltalán nem rejtettem véka alá, mennyire nemkívánatos a jelenléte. 

- Mi ez a dühös pillantás? De legalább a fej nélküli rózsák rejtélye megoldódott. – humorizált, ahogy végignézett a fürdővizem tetején úszkáló vörös rózsaszirmokon. 

- Rohadt mérges vagyok rád! – Próbáltam én lenyelni az ideget, ami még mindig a torkomban táncolt, ahányszor eszembe jutott a tükörképem. A bőröm telis-tele volt különböző foltokkal. Vörös szívásnyomokkal, lilás harapásnyomokkal, zöldes ujjlenyomatokkal. – Úgy nézek ki, mint valami dalmata, aki bohócnak képzeli magát! – fortyogtam. 

- És szeretnél bosszút állni és hasonló foltokkal díszíteni a testem? – kérdezte Ji Min perverz vigyorral, egyáltalán nem felvéve a felé lövellt gyilkos pillantásaimat. 

- Abban mi lenne a bosszú? – kérdeztem szem forgatva. 

- Nekem tetszene. – vonta meg a vállait, s letelepedett a hideg kőre a fürdőkád mellé. – Elképzelem, ahogy a gyönyörű száddal szopogatod a bőröm – Észre sem vettem, mikor dugta be a kezét a vízbe, már csak a lágy simítását éreztem a combomon, ahogy enyhe kavaró mozdulatokkal hullámosította fel a fürdővizet. –, ahogy a hófehér fogaiddal kicsipkézed, és a nyelveddel simogatod. 

- A büntetés inkább az lenne, ha szereznék egy XXL-es vibrátort és feltolnám a seggedbe! – dühöngtem. 

- Jó, akkor mi lenne, ha elvinnélek kajálni? Csak, hogy eltereljem a figyelmedet a seggemről… bár más összefüggésben nyugodtan gondolhatsz rá! – kacsintott rám perverz mosollyal az arcán. 

- Kaja? Az jöhet! – gondolkoztam el látványosan. – De valami normális helyre, nem gyorskajálda vagy kifőzde! Olyanra, ahol szalvétát adnak, meg virág van az asztalon! – adtam tudtára a feltételeimet. 

- Jó, jó, értettem. – mozdult felém, s közben az ujjait végighúzta a testem mentén. Az ajkai vészesen közel kerültek az enyémekhez, a szemében jókedvű elégedettség csillogott. Gyengéden cirógatott: bebarangolta a csípőm vonalát, a hasam barázdáit, megmarkolta a mellem, hogy végül a hajamba túrva lehelje a szavait a számra: – Akkor igyekezz! 

- Mitől vagy te ilyen kanos? – haraptam bele az alsóajkába. – Csak nem a vénember van rád ilyen hatással? 

Ji Min megcsókolt. Keményen, mélyen, szenvedéllyel. Egyáltalán nem érdekelt, hogy vizes lesz az inge. Ösztönösen kapaszkodtam bele az anyagba. Szerettem volna magamra rántani, hallani, ahogy a víz hangos csattanással terül szét a padló kövén, de a gyomrom képtelen volt elfelejteni az étel ígéretét, így hallható tiltakozásba kezdett. 

- Szóval? – vált el tőlem Ji Min – Mi legyen? – simogatott továbbra is ugyanolyan sejtelmes vigyorral a képén, mint amivel kislányokat szokott csábítgatni. Szerettem volna közölni vele, hogy idegesít a kád pereme, ami közöttünk feszül, és hogy rajta még mindig ruha van, de végül erőt vettem magamon, no meg szerettem volna eltüntetni a képéről azt az elégedett vigyort és a mindentudó pillantásokat, amikkel vizslatóan nézett rám. 

- Kaját ígértél nekem! Rendes étteremben… szóval mássz le rólam!

A hűvös cseppek ugyanolyan bágyadt csendességgel hullottak alá, mint, mikor felébredtem, mégis valahogy eltűnt a szememből az álmosság. Talán a kiruccanásunk gondolata dobta fel a hangulatomat, talán a hideg, ami egészen megcsipkedte a bőröm. Kellett nekem rövid szoknyában és egy vékonyka háromnegyedes ujjú felsőben elindulnom.

- Nyugi, nem parkoltam messzire. – simította végig a hátam Ji Min biztatásként, mikor kitessékelt az étterem ajtaján. Legnagyobb meglepetésemre éppen Mi Na igyekezett felénk. 

- Szia! – örült meg látványosan, de néhány pillanat múlva lefagyott az arcáról a mosoly. – Ji Min? – nézett maga mögé egyre ijedtebben, s akkor rájöttem. 

- Nocsak, Mi Na! – örvendezett Ji Min. – Ha tudom, hogy ide jöttök… kajálhattunk volna együtt… úgysem találkoztam még a pasiddal. – kacsintott a lányra, aki zavarában hosszú, vörös hajával kezdett babrálni. 

- Ja. – nyitotta ki végül a száját – Kár, hogy már éppen mentek… nem is tartalak fel titeket… 

- Mi Na! – Se Hun hangja végigszáguldott a kristályos cseppek között, hangosan kettészakítva a neki háttal álló lány mondandóját, de persze nem volt egyedül… Ji Min mosolya egy pillanat alatt vált semmissé, ahogy végigszáguldott a tekintete Jong In alakján. Képtelen voltam a körülöttem zajló semmitmondó bemutatkozást és beszélgetést figyelni, sokkal jobban lekötöttek Ji Min reakciói. Ahogy a szeme összeszűkült, mintha pontosabban akarná látni az ellenséget; a karjait a derekamra szorította, mutatván, hogy én bizony az övé vagyok; volt valami fenyegető az egész testtartásában. 

Csak futólag pillantottam Jong In felé, aki pofátlanul mért végig percenként, egyáltalán nem zavartatta magát, hogy éppen a pasimmal néz vérre menő farkasszemet a fennmaradó időben. 

- So Min nem is említette, hogy barátja van. – Ütötte meg Jong In jókedvű hangja a fülemet, mire Ji Min felé kaptam a tekintetem: a nyakán kidülledő ér bosszús lüktetésbe kezdett, s az ujjai ökölbe szorultak. Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy nekiesik a másiknak, de csak felvette a rókavigyort és szárazon közölte: 

- So Min szereti, ha rajonganak érte az emberek. – vonta meg a vállát – De vannak határok, amiket nem ajánlatos átlépni. 

- Miért? Talán megversz? – kérdezte Jong In sejtelmesen. 

- Én? – nevetett Ji Min, de hallottam a hangjában a dühös szisszenéseket – Elintéz Ő maga. Nem féltem. De – hajolt egészen közel Jong In-hez, majd egy könnyed mozdulattal megragadta az ingjénél fogva. Az ajkai közül sziszegve csúsztak ki az indulat hangjai – adok egy jó tanácsot! – Hatásszünetet tartott. – Kerülj el! 

- Ji Min, jól vagy? – kérdeztem kissé aggódva, már legalább öt perce bámult maga elé szó nélkül, miközben úgy szorította a kormányt, hogy még az ujjai is elfehéredtek. 

- Nem. Kurvára nem vagyok jól. – mondta színtelen hangon, mintha csak az időjárásról beszélne. – Azt gondoltam, hogy a buliban mászott rád a csávó, erre kiderül, hogy ismered. 

- Az túlzás, hogy ismerem. – mentegetőztem. 

- So Min, ne idegesíts! – pillantott felém türelmetlenül. – Nem akkor találkoztál vele először… 

- Tényleg nem. – vallottam be. – Ő vitt haza, amikor felültettél… ismét. – nyomtam meg az utolsó szót. 

- És ez a mentséged!? – csattant fel hangosan – Rohadtul nem vagy fair! – dörmögött tovább. 

- Értékelem a féltékenységed, de tök felesleges! – vetettem hozzá a szavakat, majd a napellenzőt lehajtva, belenéztem a tükörbe, hogy megigazgassam a hajam. 

- So Min! – szólított meg, s addig nem is folytatta, amíg rá nem emeltem a szemem. Az arca komoly volt, a szemében valami félelmetes tűz égett, az ajkait finoman összeszorította, mintha attól félne, hogy a meggondolatlanul kicsúszó szavaival tönkreteszi a pillanatot. Nagyot sóhajtott, aztán folytatta: – Figyelmeztetlek! Ha még egyszer hagyod, hogy az a csávó a közeledbe menjen, nagyon csúnya dolgok fognak történni. 

- Most ugye, csak viccelsz? – kérdeztem felháborodva – Mit gondolsz, mi vagyok én? Valami gyerek, akit befenyíthetsz? 

- So Min! – kapta el a hadonászva gesztikuláló karomat, s maga felé húzta. A szavak a torkomra forrtak, s félénken figyeltem, ahogy a tekintete elsötétedett. – Gondolom, nem akarod, hogy bárkinek is baja essen. 

- Amíg nem engem földelsz el, nem érdekel! – mondtam komolyan, váll rántva, s mikor megláttam Ji Min arcát, értetlenül bámultam rá. – Most mi van? 

- Néha elfelejtem, hogy miért is szerettem beléd. – A hangja lágy volt, az arcára pedig puha mosoly ült ki. 

- Mert átgázolok másokon és egy zombi apokalipszist is túlélnék? 

- Azért, mert sosem unalmas veled társalogni, és mert mocskos a szád! 

- Sosem zavart, hogy habár nőiesen öltözök, néha úgy beszélek, mint egy kocsis? – jutottak eszembe Jong In szavai. 

- Most mondtam, hogy szeretem, ahogy beszélsz. – Ji Min kutató tekintete egy pillanatra zavarba hozott, majd ahogy az a meghatározhatatlan mosoly kiült a szája sarkába, megborzongtam – De még ez sem fog felmenteni a büntetésed alól, ha a kis köcsögöt közel engeded magadhoz! 

Az időjárásnál már csak a közös étkezések voltak a lehangolóbbak. A mindig vidám társaságunkat bekebelezte a szürke sötétség. A tányércsörömpölés hangosabbnak tűnt, mint máskor. A lépések zaja pedig idegesítőbbnek. Valahogy eltűnt a bolondosság az asztalunk szentélyéből, ami egyre jobban zavarni kezdett. 

Tae Hyung teljesen elcsendesedett. A mindig be nem álló bagólesőjét csak akkor nyitotta hatalmasra, mikor egy-egy falatot próbált beerőltetni a szájába, noha az evés sosem volt számára kényszer, most mégis úgy tűnt, hogy nem szívesen küldi a pocakjába a finomabbnál-finomabb étkeket. Az első néhány napban még jól is esett, hogy befogta a száját. Jól esett, hogy senki sem akart illetéktelenül bekukucskálni a magánéletem rejtett zugaiba, hogy koncentrálás nélkül is sikerült a gondolataim áramlására figyelnem… De egy idő után nyomasztóvá vált a csend. 

Hye Sun minden idegszálával Yoon Gi-ra koncentrált. S mivel a drága jobban kedvelte a nyugodt táplálkozást, mintsem a zsibajt maga körül, így legjobb barátnőm még a pálcikák összekoccanását is próbálta megakadályozni, csak, hogy a fiú kedvében járjon. 

Mi Na szavak nélkül kommunikált. No nem velünk, hanem Se Hun-nal, aki néhány utcányira ugyanolyan értelmes fejeket vághatott, mint a barátnője. Olykor-olykor elmosolyodott, de sosem osztotta meg a jókedvének okát, mi pedig nem kérdeztük… elvégre a mindig pofátlan és tapintatlan Tae Hyung éppen csendkirályt játszott.

Jung Kook képes volt észrevétlenné válni. Néha komolyan azt gondoltam, hogy van egy köpenye vagy sapkája – amilyen baseball sapi buzeráns –, ami képessé tette arra, hogy láthatatlanként ücsörögjön a körünkben. 

Ji Min akkor már egy ideje nem evett velünk, mert a szuperfontos HÖK küldetések elvették az idejét az alapvető létfenntartási tevékenységektől. És persze ott volt Ha Rin, aki szinte mindig valamilyen könyvet lapozgatott…

- Olyan unalmasak vagytok! – bámultam a többiek képébe egyenként. – Ha Rin! Legalább te mesélj valamilyen pletykát! – nyafogtam, mire a lány kissé ijedten nézett rám. 

- Nem tudok semmit. – mondta mentegetőzve. 

- Ismerlek! Vagy tíz perce ugyanazt az oldalt bámulod! Ha tényleg olvasnál, már rég lapoztál volna. Jár az agyad, csak nem beszélsz róla… – néztem rá szigorúan. 

- Én… – segélykérően bámult Tae Hyung felé. Hát persze, ilyen helyzetekben mindig Ő húzta ki a pácból. De ahogy észbe kapott, szinte azonnal visszakapta a tekintetét rám. – Azt hiszem, inkább megyek… most még a borsó sem ízlik. – makogott, majd összeszedte a cuccait és elviharzott. 

- De hát nem is evett borsót. – suttogott maga elé Hye Sun. S nekem nem is kellett több, utána iramodtam. 

A folyosókon alig lézengett egy-egy diák. A többség nyugodtan élvezte az ebédjét az étkezőben, ahonnan bódító hangzavar szűrődött ki. Sietve pakoltam a lábaimat, egyiket a másik után, hogy minél hamarabb megpillanthassam a menekülő Ha Rin hátát. Egészen megrezzentem, mikor meghallottam Ji Min kellemes, elbájoló hangját. Ott állt hosszú ujjú fekete pólóban, sötét farmerban, a haja csaknem a szemébe lógott és mosolyogva magyarázott a mellette álló leányzónak.

- Nem, tényleg nem fázok. – bizonygatta. Zavart volt a hangja, amit nem tudtam hova tenni, így végigvezettem a szemem a lányon. Halvány homokszínű, kötött pulcsit viselt, ami végigszáguldott egész hosszan, még a combját is simogatta, alóla pedig csipkés, fehér szoknya kandikált ki. A lábán végigsikló nejlonharisnya bizonyára nem tartotta túlzottan melegen, ezért is próbálkozott Ji Min szikrázó szemeibe fürödni… hogy kissé felmelegítse. Legalábbis akkor így képzeltem. Ökölbe szorítottam az ujjaim, mikor megláttam, hogy Bambi keze végigcsúszik Ji Min felkarján. Mintha csak a ruhája vékonyságát akarná tesztelni, de én már lelki szemeim előtt láttam, ahogy a lány a bicepszét ellenőrzi.

- Gyere! – jelent meg előttem Ha Rin és karon ragadva elhúzott a kis előadás elől. 

- Mióta tudod? – kérdeztem vádlón. A fejemben még mindig Bambi ártatlan pillantásai próbálták csábítgatni az én pasimat, amit Ji Min láthatóan szívesen fogadott.

- Semmit sem tudok biztosan. 

- Mit nem lehet ezen tudni? – háborodtam fel. – Az a csaj szinte már a bugyiját is letolta… csak arra vár, hogy Ji Min végre megdöntse. 

- Jung Kook szerint tök ártalmatlan a csaj, és nincs is tisztában, hogy flörtöl Ji Min-nel. 

- Most vagy Jung Kook gyógypedagógiai eset, amiért ilyen vak; vagy te, aki hiszel egy olyan srácnak, aki két éve még attól is összepisilte magát, ha egy lány hozzászólt. 

- Állj már le! – lökött neki a falnak. Fel sem tűnt addig mennyire gyorsan kapkodtam a lábaimat, vagy az, hogy a mellettem haladó Ha Rin majdnem kiköpte a tüdejét. Dühösen pislogtam rá, mire ő nagy levegőt vett. – Ji Min sem tudja, hogy Bambi akar-e tőle valamit. Ezért sem hárít túl látványosan, nem akarja megbántani. 

- Oh, ezek szerint Ji Min is gyógypedagógiai eset! – tettem karba a kezem, ezzel is kifejezve a nemtetszésemet. 

- Szerintem te féltékenykeded túl! – vágott vissza Ha Rin, aztán valamivel lágyabb lett a hangja – Nem kell aggódnod, már letapogattam a csajt és megtettem a kellő intézkedéseket is, hogy eltűnjön Ji Min közeléből… bár a tervem nem egészen úgy halad, ahogy képzeltem – a hangja egy pillanatra megcsuklott, amit nem tudtam hova tenni, de azonnal folytatta –, de nem lesz gond.

- És még én féltékenykedem túl? – sápadtam el – Ha ennyire aggódsz miatta, akkor nem hiszem, hogy csak nekem gyanús a csaj! 

- So Min! Én nem vagyok ott a gyűléseken. Csak pletykákra alapozok. 

- Már pletykálnak is? 

- Hallottam egy-két furcsa kijelentést. De a HÖK-ben csak Jung Kook-ot tudom használni, mint szememet és fülemet… szóval muszáj megbíznom benne. 

- Tae Hyung tök véletlenül nem ismeri Bambi valamelyik barátnőjét? Vagy esetleg őt? – forgattam meg a szemem. Nem is értettem, Ha Rin miért cserélte le a legjobb informátorát a Kisfiúra, aztán beugrott… 

- Nem szívesen kérnék szívességet Tae-től. – motyogott az orra alatt, majd a hosszú, barna fürtjei közé túrt, hogy elterelje a figyelmét. – Bízz bennem! Ha Jung Kook-ban nem is tudsz megbízni, akkor csak bízz bennem. 

- Tudhatnád, hogy én senkiben sem bízok! – vetettem hozzá talán durvábban, mint szerettem volna és dühösen elindultam a következő órám helyszíne felé… 

Zeusz egy állat volt! Ezen az évek nem változtattak, sőt az öregen sem látszott egyetlen perc múlása sem. Ugyanolyan vaskalapos, szikár, csontos és szigorú volt, mint máskor. Amikor kiadta a feladatot csak felhúzott szemöldökkel csodálkoztam rá az egyáltalán nem egyértelmű utasításra. 

- Fessék meg az érzéseiket! – A hangja száraz volt és színtelen. Nekem pedig muszáj volt megforgatnom a szemem. Érzéseket festeni, mintha az érzések tárgyak lennének színnel befuttatva és formával becsomagolva. Néhány percig csak bámultam az előttem feszülő hófehér vásznat… Szerettem volna körbesétálni a teremben, hogy mások képeiből merítsek ihletet. A csoporttársaim erősen koncentrálva fogtak hozzá a feladathoz. Színeket kevertek, ecseteket válogattak, bámulták a vászon lágy szálait, ami között lassan meglátták az érzéseik árját. De számomra ugyanolyan hófehérnek tetszett, mint addig is. Ji Min-t kezdtem bámulni. A keze serényen mozgott, a szemei csillogtak, s néha végignyalt az ajkain is. Kíváncsi voltam, milyen érzéseket interpretál, hogy milyen érzelmek jelennek meg az ecsete nyomán. A mosolya sejtette, hogy csupa pozitív kép ugrál a szeme előtt, s akkor valamiért ez megnyugtatott. 

Túl sok sárgát használtam: az ujjaimon ott trónolt az a bosszantó szín kavalkád, ami főleg a sárga különböző árnyalataiban ki is merült. Már éppen fordultam volna a mellettem ülő Tae Hyung felé, hogy lenyúljam az ő napszínét is, mikor a torkomon akadt a szó… A fiú tekintete üres volt, a vászna viszont tökéletes sötétségbe burkolózott. Sötét falak, sötét alakok egy sötét szobában, amiben talán csak az ágyat tudtam kivenni a szürkés homály miatt, ami a képből áradt. A fiú eszelősen dörzsölte össze a kezét, mintha csak melegíteni szeretné, mikor észrevettem az ujjai közül kiszivárgó vérvöröst. 

- Tae Hyung? – kérdőn bámultam, ahogy végigvezette a tenyerét a sötét vásznon, mintha csak egy horrorfilm kockáit próbálta volna maga elé varázsolni. Hirtelen ugrott fel, egy pillanatra vissza is hőköltem, de őt egyáltalán nem érdekelte, hogy másokból milyen reakciót váltanak ki a tettei, egyszerűen fogta magát és elhagyta a termet. Csak bámultam utána, talán még a fejemet is megráztam. Próbáltam elképzelni, ahogy a férfi mosdóban bőg a tükör előtt, de valahogy Tae Hyung-hoz nem illettek a könnyek. Már éppen visszatértem volna a saját munkámhoz, mikor észrevettem, hogy Ji Min engem bámul kérdőn, aggódó szemekkel. Pontosan tudtam, mire akar rávenni… Nagyot sóhajtottam és felálltam, elnézést kértem Zeusztól és az idióta után indultam. 

Tae Hyung megtörten ült az egyik széken, amit a tantermek elé pakoltak a várakozás megsegítése céljából. Görnyedten hajtotta le a fejét, aminek hatására a barna tincsei egészen a szemébe lógtak. Furcsa mód, amint Ji Min megszabadult a vörös hajkoronájától, Tae Hyung is megvált a szőke fejétől, hogy komolyan, barnán nézzen szembe az utolsó egyetemi évével. Nagy levegőt vettem, semmi kedvem nem volt a szíve bánatát meghallgatni, elvégre orvosolni sem tudtam volna, akkor meg minek? De úgy tűnt nincs is rá szükség, hogy vigaszt nyújtsak. Ha Rin ujjai olyan könnyedséggel és természetességgel simultak bele a fiú puha, barna hajszálai közé, mintha mindig ezzel szórakozott volna. Még néhány pillanatig bámultam az előttem zajló ingyen mozit, de amint megbizonyosodtam arról, hogy ebből könnyes kibékülés lesz, inkább leléptem. 

Ha Rin idegesítő mosollyal húzott magával a nap végén, mondván, hogy csak én segíthetek neki. Amikor megkérdeztem, hogy mégis mit akart tőlem, a vigyora kiszélesedett és szendén lesütötte a szemeit.

- Tudod, hogy a ruhaválasztásban mindig béna voltam. 

- Igen, tisztában vagyok vele. – vontam fel a szemöldököm. – És? 

- Segíts nekem ruhát választani! – bámult rám könyörgő szemekkel, én pedig beleegyeztem. Csak akkor kezdtem gyanakodni, mikor berángatott az egyik fehérnemű üzletbe. 

- Ne már! – nyafogtam síros hangon. 

- Tae ma szerelmet vallott nekem a folyosón, amit legalább húsz ember mozizott végig. – magyarázkodott Ha Rin, miközben elindult a szexi fehérneműk kiírás felé – Úgy gondoltam, hogy meglepem magammal. 

- De miért pont én? – nyávogtam továbbra is – Miért nem Mi Na? Best friends-ek vagytok, nem? 

- Mi Na-t túlzottan lefoglalja Se Hun – rántotta meg a vállát –, és különben is, azt hittem, hogy lesznek kérdéseid Bambival kapcsolatban. 

- Szóval valami domina jelmezt akarsz? – kezdtem válogatni a kezembe akadó szettek között. 

- Dehogy! – nevetett Ha Rin – Most Tae-nek kedvezünk, nem nekem. Valami fekete, csipkés cucc kell, amit nem muszáj levenni… 

- Erről nem akarok tudni! – háborogtam, mire Ha Rin hangosan röhögni kezdett. 

Nem voltam biztos a saját választásomban. A piros csipkerész csiklandozta a mellem, a kis masni vidáman mosolygott egy apró kővel a közepén, a derekamon furcsán, egyenletesen terült szét a sima anyag, ami még a combomat is simogatta. 

- Talán mégis a fűzős, fekete cuccot kellett volna felpróbálnom. – filozofáltam – Ha Rin! Gyere, nézd már meg! – kiabáltam ki. Unottan kezdtem a ruháimat rendezgetni. Tisztán hallottam a függöny libbenését, a mozdulatsort, amivel a helyére igazgatta azt az apró rést, amin besurrant, s a lábdobogást… amik egészen más ütemben trappoltak, mint ahogy Ha Rin szelte a köveket. Ijedten néztem fel. 

- Mi a faszt keresel te itt? – háborogtam és azonnal a csíkos ruhámmal takarni kezdtem a testem. 

- Szép cickók! – vigyorgott Jong In – A vörös istenien kihangsúlyozza a szajha éned! – vágta még hozzám csöppet sem kedves hangsúllyal. 

- Rohadtul nem érdekel a véleményed! – hátráltam egy leheletnyit – Tűnj el innen! Senki sem hívott! Mégis hogy volt képed bepofátlanodni egy próbafülkébe, amikor éppen használják? 

- Ugyan! Élvezed a figyelmet. Az enyémet miért ne élveznéd? Most pedig extra figyelmet érdemelsz az extra lenge küllem miatt. – lépett felém. 

- Ha nem mész ki azonnal, sikítani fogok! 

- Az én nőim inkább nyögni szoktak. Nem tudom, te mihez vagy szokva, de nyugi, gyengéd leszek! – simította végig a vállam, mire én azonnal elrántottam az ujjai alól a bőröm – Amúgy sem lenne jó, ha felhívnád magadra a figyelmet. – duruzsolt továbbra is negédesen – Mit szólna a pasid, aki éppen a kis barátnőddel trécsel az üzlet előtt? Ne izgulj! Mire megbeszélik a dolgokat, addigra lerendezünk egy gyors menetet. 

- Menj te a picsába! – dühösen meglöktem az egyik karommal, de ő nem tágított, a falnak nyomva lihegett a nyakamba. 

- Ha azt akarod, hogy ezt megúszd anélkül, hogy bárki megtudja, le kell fizetned! 

- Azt hiszed, hogy félek tőled? Ne merj engem fenyegetni! 

- Lássuk csak. – nyalt végig a fülcimpámon, mire teljesen lefagyott a testem – Szerinted, mit gondolna a kis barátod? Szexi fehérneműben flörtölsz egy sráccal a próbafülkében… Ha bárki meghallaná a sikolyod, és lebuknánk, annyi lenne a kapcsolatodnak, az tuti. Ezt nem tudnád kimagyarázni, szivi! 

Igaza volt! Ji Min kinyírt volna és őt is. Őt baseball ütővel verte volna péppé, engem pedig kikötözve fenekelt volna el egy rózsavesszővel újra és újra… vagy valami olyasmi. Ji Min fantáziája kiapadhatatlanul mély volt.

- Mégis mi a franc bajod van? – forgattam a szemem idegesen, s közben teljes erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól azt az idiótát, miközben továbbra is takartam a testem a ruhámmal. – Tudod, hogy Ji Min-nel járok, és ahelyett, hogy visszavennél, még jobban nyomulsz? 

- Elég! – ragadta meg a karjaimat szorosan – Tudom, hogy tetszem neked, hogy tetszik, amit csinálok. Érzem, ahogy remegsz az érintéseim nyomán. – suttogott – Nem beszéltél a pasidról, pont azért, mert akartad, hogy körbeugráljalak. Most miért visszakoznék? Ha te szórakozhattál velem, én is szórakozhatok veled!

- Elment az eszed! 

- Ha nem akarsz lebukni, azt teszed, amit mondok! – nyomatékosította. 

- Mit akarsz? 

- Csókolj meg! 

- Mi van? 

- Hallottad! – erősködött – Nem kérek nagy dolgot! Tedd meg és szabad vagy. Kimegyek innen, és lelépek úgy az üzletből, hogy a pasid még csak észre sem vesz. Na, mit szólsz? – lépett hátrébb, így végre képes voltam szabadabban levegőt venni.

- Picsába! – túrtam bele a hajamba, ahogy a fiú kiszállt az intimszférámból. Zavarosak voltak a gondolataim, de abban a pillanatban olyan kézenfekvő volt, hogy úgy a legegyszerűbb, ha engedek Jong In követelésének. Nagy levegőt vettem, és a pulcsijánál fogva közelebb húztam magamhoz. 

Gyors volt a csók, érzelemmentes és semmilyen. Egy kellemetlen találkozás jelentéktelen lezárása. Jong In gúnyosan vigyorgott, kedvem támadt leköpni, de annál gyorsabban kiugrott a próbafülkéből, mintsem összegyűjtsem a porszáraz számban a nyálat.

Égett az arcom a dühtől. Heves mozdulatokkal próbáltam leradírozni Jong In ízét a számról, mintha a kemény dörzsölés segítene elfeledtetni a bunkó vigyorát, azt, ahogy sarokba szorított. A súlyos függönyt bosszúsan perdítettem az egyik sarokba, hogy végre elhagyhassam a próbafülke helyszínét és reméltem, hogy a rejtekében történtek emléke is valahogy ott ragad a falai között. 

Ha Rin egy papírzacskóval a kezében integetett felém, érdeklődve bámulta, ahogy visszaakasztom a nagy nehézségek árán kiválasztott darabot, s mikor a kérdő tekintetét figyelmen kívül hagytam, megszólalt: 

- Nem volt jó a méret? 

- Inkább nem veszem meg. 

- Hogy hogy? Olyan izgatott voltál, amikor elmentél próbálni. 

- Ja… – vontam meg a vállam nemtörődöm módon. 

- Történt valami? – kérdezte kikerekedett szemekkel és látványosan körbepillantott, mintha csak sejtené, hogy miféle afférom lehetett. 

- Nem, ne is törődj vele! – kezdtem a kijárat felé húzni – Menjünk! Végeztél, nem? – kérdeztem még rá a nyilvánvalóra. 

Ha Rin csendesen követett egészen a bolt üvegtestéig, ami mögött már maga a szabadság várt. Egyáltalán nem lepett meg, hogy a bejárattal szemben Ji Min várakozott, miközben a telefonját erősen szorította a fülére, hogy a hangzavartól jobban hallja a vonal másik végén lévő duruzsolását. Az arcára húzódó mosoly édes volt, még a szemei is vele vigyorogtak, mikor meglátott. 

- Remélem, te is hoztál valami szépet abból a boltból! – Bólintott a fehérneműs felé, és a cuki képén átsuhant valami perverz villanás. 

- Ne reménykedj! – forgattam meg a szemem, de képtelen voltam tovább játszani a morcos, sértődött kislányt. Ji Min jelenléte valahogy megnyugtatott és a belőle áradó jókedv engem is megfertőzött.